Pál a jeruzsálemi templomban imádkozik, miközben a zsidó főpapok vádolják, zavart keltenek, a rómaiak nagy erőkkel felvonulnak, hogy visszaállítsák a rendet, és Pált bilincsben előállítják. Ettől kezdve a nemzetek apostolának útja Cezáreába, majd Rómába, a vértanúságba vezet. Jézus éjszaka meglátogatja, hogy megerősítse: Bátorság, – hallja az Úr szavait. Az Apostolok Cselekedeteiből és az egyházaknak írt levelekből is látszik, hogy Pálnak sokat kellett szenvednie az igehirdetés során. Mindezeket a megpróbáltatásokat azonban éppen a Jézussal való szoros, bensőséges kapcsolat miatt tudta könnyen elviselni. Imádkozzunk azokért a keresztényekért, akiket ma is bilincsbe vernek, vagy megölnek hitükért. Jézus jelenléte bátorítsa őket megpróbáltatásaikban!

Pál apostol az efezusi presbiterek kötelességeit hangsúlyozta. A Szentlélek kegyelme tette őket elöljárókká Krisztus egyházában. Legyenek éberek, mert a bajok jöhetnek kívülről és belülről egyaránt. A papok a rájuk bízott közösség vezetői, miközben önmagukért is felelnek. Példamutató életvezetésük ékesszóló tanúságtétel lehet Krisztusról, de a rossz példa sokakat el is távolíthat tőle. A papi hivatás nem emberektől, hanem Istentől való. Pál a saját példáját állítja a lelkipásztorok elé. Senkiét nem kívánta el, keze munkájával szerezte meg, amire szüksége volt. Senki nem olyan szegény, hogy valamilyen szolgálattal ne tudna másnak segíteni. Útmutatását Pál egy jézusi mondattal zárja, amely az evangéliumokban nem, csak nála szerepel: Nagyobb boldogság adni, mint kapni!

Efezusba érkezve Szent Pál magához hívta az egyház elöljáróit. A beszéd személyes nyilatkozat, de a missziós munka módszerére is rávilágít. Hangsúlyozza, hogy önként fáradozott, nem előnyök kereséséért élt. Feltárta a hívek előtt a keresztény tanítást és példát adott arra, hogyan kell az üldöztetést elviselni. Az elöljáróknak ajánlja az éberséget, mert tévtanítók lépnek fel. A Szentlélek indítására Pál Jeruzsálembe indult. „Nem tudom, mi történik ott velem. De mit sem aggódom” – mondja Szent Pál. Nem becsülöm sokra életemet, csak fussam végig pályámat, amelyet az Úr Jézus rám bízott, és tegyek tanúságot az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról.

A szentlecke leírásában Pál apostol Efezusba érkezik. Az evangélium zarándoka jó két esztendőt tölt majd ebben a városban. Nem először jár itt. Az első igehirdetést most a hittartalomban való elmélyítés követi. A tévedéseket pedig bátran helyre kell tenni, mert idővel nagy kárt okozhatnak. Efezusban is több szekta virágzott, amelyekkel szemben Pál felvértezte a rábízottakat. Akik pedig csak János keresztségében részesültek, azokat elvezette a Jézusba vetett hitre és a Szentlélekben való újjászületésre. A Fatimai Boldogasszony emléknapja is ma van. Ahogy a Szűzanya kérte, még buzgóbban imádkozzunk, és ajánljuk fel áldozatainkat a bűnösök megtéréséért.

Egyházunk ma újra felfedezte és gyakorolja a katekumenátus intézményét, melynek során a hitjelöltek, a keresztény testvéri közösség segítségével elmélyülnek hitünk titkában és szervesen csatlakoznak az Egyház életéhez. A katekumenátusra utal az Apostolok Cselekedeteinek mai részlete. Akvilász és Priszcilla befogadják Apollót, aki sokat hallott már Jézusról, a Szentírást is ismeri, de nem találkozott még a keresztséggel. A katekumenális bevezetés végén Apolló megkeresztelkedik Krisztusban, és további missziós feladatokat bíznak rá. Az ősegyház pedagógiája ma is aktuális. Sokan felkeresik egyházközségeinket, akik hallottak már Jézusról, olvasták a Bibliát, de ismereteik hiányosak. A befogadó közösség feladata, hogy ezeket a testvéreket meggyökereztesse a hitben.

Jézus az apostolok megnyugtatására arról beszél, hogy szenvedése és kereszthalála idején majd gyötrődnek ugyan, hiszen úgy látják, hogy minden reményük elveszett. Fájdalmukat súlyosbítja, hogy a „világ”, a hitetlen vezető emberek gúnyosan éreztetik fölényüket. Jézus hasonlata a szülőasszony fájdalmáról, annak öröméről az apostolok vigasztalásául szolgál, melyet csak Húsvét után értettek meg. A kép alkalmazható az egész életre és az örök boldogságra is. A megpróbáltatások idején a kereszthordozó Jézust követjük, aki nem maradt a halál fogságában, átment rajta, és a vele közösségben élőket, szenvedőket is átvezeti.

Korintus, ez a vegyes lakosságú kereskedőváros ígéretes területnek mutatkozott. A zsidók felé az összekötő kapocs az Akvilász-Priszcilla házaspár, akik Rómából jöttek, amikor Klaudiusz császár a zsidókat kiutasította onnan. Ők is sátorkészítők voltak, akárcsak Pál. Az apostol saját munkájából tartotta fenn magát, s később levelében is hivatkozott rá, hogy senkinek nem volt a terhére. A zsidók hamarosan ellene támadtak, ezért itt is a pogányok felé fordult. A ruha kirázása régi szertartás lehetett a szakítás kifejezésére. Az apostol másfél évig maradt Korintusban, s ide címzett két levele is azt igazolja, hogy jelentős közösség alakult ki pogányokból a városban.

Jézus kereszthalála és feltámadása előtt a tanítványok sem tudták az Isten országáról szóló tanítást megérteni, sőt Jézus igazi kilétét sem. Ezért beszél nekik az eljövendő megvilágosításról, amelyet a Szentlélek ad meg. Akkor lépesek lesznek majd mindent a hit erejéből szemlélni, és megértik, hogy a Szentlélek Jézus művét valósítja meg, s ezzel megdicsőíti őt. Jézus utal arra is, hogy ő egylényegű az Atyával, hiszen minden, ami az Atyáé, az övé is. Így ha a Szentlélek az Atyától származik, akkor tőle is. Az Atya tehát a Fiú és a Lélek elküldésével tárta fel önmagát a világ előtt.

A Szentlélek csak Jézus halála és megdicsőülése után jön el. Isten gyermekeit összekapcsolja az Atyával, és a világban érvényre juttatja a megváltás gyümölcseit. Ezt fejezi ki a három meggyőzés: meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. Bűn az, ha valaki a felajánlott hitet visszautasítja, az igazság, hogy Jézus az Atyához megy és közbenjárónk lesz, az ítélet pedig lényegében megtörtént: Jézus győzött a gonoszság hatalma felett és Isten kegyelme kiáradt ránk.

A tanítványok küldetése, hogy tanúskodjanak Jézus mellett. Az utolsó vacsorán ők még ennek tartalmát nem fogták fel, hiszen osztották népük földies messiásvárását. Csak később lett világos előttük, hogy Jézus feltámadásáról, istenfiúságáról és az örök életről kell tanúskodniuk. A történelem folyamán nem pusztán saját erejükből fogják ezt tenni, hanem a Szentlélek segítségével, aki az Igazság Lelke, „Urunk, és éltetőnk”. „Az Atyától és a Fiútól származik”, tehát neki is olyan tekintélye van, mint Jézusnak, aki az Atyától jött. Az ő segítségével a megkereszteltek akkor is megállják majd a helyüket, ha üldözik, és meghurcolják őket.

Pál apostol a második missziós útra Szilás társaságában indult el. Pál működésében két lényeges mozzanata az evangélium hirdetése és az Egyház szervezése. Lisztrában maga mellé vette a fiatal Timóteust, aki zsidó anyától és görög apától származott, ezért alkalmas volt arra, hogy mind a zsidók, mind a pogányok között segítségére legyen. Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben még azt is érzékelteti, hogy Pál apostol útja a Szentlélek irányítása alatt áll. Tőle kapja a figyelmeztetést, hogy lépjen át európai területre. Az evangélium érintkezésbe került a görög kultúrával és a római hagyományokkal.

A tekintélyi elv kezdettől fogva érvényesült az Egyházban. A jeruzsálemi zsinat résztvevői így hoztak döntést: „A Szentlélek és mi magunk azt tartottuk helyesnek …” Ezt a bevezetést a későbbi zsinatok is átvették. Jézus azért árasztotta ki a Szentlelket az apostolokra és az Egyházra, hogy elvezessen a teljes igazságra. Kifejezésre jut az is, hogy az Egyházban csak meghatalmazott tanítók intézkedhetnek. Akik a maguk feje után mennek, megzavarják a békét. Az apostolok tehát nem akartak felesleges terhet rakni a hívekre azon túl, ami az Isten és a felebarát szeretetéből következik

A jeruzsálemi zsinat emberi vitával kezdődött, de a megoldást az Isten szavához való visszatérés adta. A farizeusok közül jövő hívők követelték, hogy a pogányok is legyenek zsidóvá, ha be akarnak lépni az Egyházba. Péter viszont szembeállította velük Isten rendelkezését. Hivatkozott Kornéliusz esetére, akit ő Isten kinyilatkoztatása alapján fogadott be az Egyházba anélkül, hogy a mózesi törvényre kötelezte volna. Ezek után a jelenlévők már nyugodtan meghallgatták Pált és Barnabást, akik a pogányok megtérésénél a kegyelem kiáradásáról számoltak be. Jakab apostol, Jeruzsálem püspöke pedig a gyakorlati megoldást segítette elő. Az ószövetségi jövendölést idézte a pogányok megtéréséről és kezdeményezte, hogy a megtért pogányok néhány fontos dologban alkalmazkodjanak a mózesi hagyományhoz, megkönnyítve ezáltal a velük való együttélést.

Jézus és a megkeresztelt hívő kapcsolatáról szól az evangéliumi példabeszéd. A szőlő gazdája az Atya, a szőlőtő maga Krisztus, a megkeresztelt hívő pedig a szőlővessző, akinek pedig Istentől akart hivatása, hogy termést hozzon. Krisztus misztikus szőlője behálózza az egész világot, és az embereket titokzatos testvéri közösségbe kapcsolja. De az egyéni ember életére is érvényes a jézusi példabeszéd. Önmagunkba tekintve látjuk, hogy bennünk is mennyi mindent kell gyomlálni, lemetszeni, megőrizni, hogy maradandó, lelki termést hozzunk Krisztusban. A Mennyei Atya gondozza és tisztogatja a vesszőket, a terméketleneket pedig levágja és tűzre veti. A hívő Krisztushoz tartozik, kegyelméből él. Saját erejéből az üdvösség rendjében nem szerezhet érdemeket. A Krisztushoz tartozás kifejezése a szeretet, amely parancsainak megtartásában is megnyilvánul.

A tömeg könnyen manipulálható: az egyik nap még istenítik az apostolt, a másik nap már megkövezik. Krisztussal is így bántak, márpedig nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. A felbujtók olyan zsidók voltak, akik Pálban a mózesi vallás ellenségét látták. A megkövezés csak elkábította az apostolt, utána folytatta útját és az evangélium hirdetését. Szent Lukács, az Apostolok Cselekedeteinek szerzője nem Pál életrajzát, hanem az evangélium terjedését akarta bemutatni. Az evangélium viszont éppen azért terjedt olyan feltartóztathatatlanul, mert hirdetői Krisztus szolgálatában álltak, és tudták, hogy kegyelme velük van. Az apostolok a keresztény közösségek fennmaradását két dologgal biztosították. Megerősítették a már megtért, és közösségben élő testvéreket, másrészt pedig kézrátétellel elöljárókat szenteltek, akiket presbitereknek, véneknek neveztek. Ez a szakkifejezés szolgált a papok megjelölésére.

Jézus előre figyelmeztette apostolait, hogy üldöztetéseknek lesznek kitéve. Ezt Pál is természetesnek tartotta. Nem rettent vissza a veszélyektől, de a bölcsességről sem feledkezett meg. Isten nem a kényelemben és az olcsó sikerekben mutatja meg a segítségét, hanem a karizmatikus erőben és a kitartásban. A Lisztrában lejátszódott gyógyítás hasonlít Péter csodájához a jeruzsálemi templom kapujánál. Itt azonban más a hatás. A pogányok földre szállt isteneknek vélik a tanítványokat. Barnabást magasabb termete miatt Jupiternek, azaz Zeusznak, Pált meg Merkúrnak, azaz Hermésznek vélik, mert ő vitte a szót. Már azon voltak, hogy áldozatot mutatnak be nekik, amikor Pál felvilágosította őket. A természet áldásai, mint ez esetben a váratlan gyógyulás, a teremtő és gondviselő Istenre irányítják figyelmünket.

Az Istenkeresés egyidős az emberiséggel. És ez nem céltalan botladozás, mert az Isten is keresi az embert. Szent Bernát egyik elmélkedésében arra figyelmeztet, hogy: „aki azt mondta: én az Atyában vagyok, és az Atya bennem, az előzőleg azt is kinyilatkoztatta, hogy ő az Atyától jött. Az Ige testté lett és közöttünk lakozott. A hit által szívünkben, gondolatainkban, emlékezetünkben él”. Korábban csupán emberi vágyainkra és képzeletünkre hagyatkozhattunk, Krisztusban azonban láthatóvá lett a láthatatlan Isten. Jézusban teljesedett be az Isten emberkeresése. Mindnyájunknak, akik hiszünk és megkeresztelkedtünk, küldetést is adott a Mindenható, hogy a távollévőkhöz is vigyük el az üdvösséget. Ez sokszor üldöztetéssel jár együtt, mint arra az egyháztörténelem mártírok vérével teleírt lapjai emlékeztet, de „a mártírok vére a kereszténység vetése”.

Isten nem méricskél, nem szűkmarkú, hanem nagylelkű adakozó. Mindnyájunknak gazdagon ajándékozza az életet, a megváltást, az üdvösséget. „Atyám házában sok lakóhely van”, – tanítja Jézus. Minden korok, minden hívője otthonra találhat az atyai házban. Egyikünktől sem kíván különleges dolgokat az Úr. Azzal, amik vagyunk, Istentől kapott egyéni adottságainkkal válaszoljunk hívására, és kövessük Őt, aki út, igazság, élet. Aki így tesz, az nem téved el a Krisztuskövetés útján. Jézus nem azért támadt fel, hogy az örök életre vezető ösvényen, félúton magunkra hagyjon bennünket. Szentlelkével az idők végezetéig jelen van egyházában. Tanító, megszentelő, és kormányzó hatalmát megosztotta tanítványaival.

A világban zajló megannyi gonoszság, gyűlölködés, téves tanítás hatására olykor talán még a hívő emberek is elbizonytalanodnak. Ezért, „idejében fel kell ismerni a veszélyt, és megszakítani a kapcsolatot azzal, aki téves eszméket hirdet, – figyelmeztetett egyik katekézisében XVI. Benedek pápa, majd hozzátette: manapság gyakran fundamentalistának bélyegzik azt, aki mindenben ragaszkodik az egyház hitvallásához. Eközben sokan úgy tűntetik fel, mintha korunk egyetlen, emberhez méltó magatartása a relativizmus lenne, mely minden eszmei áramlathoz odacsapódik”. Jézus a mai evangéliumban hangsúlyozza: „aki befogadja azt, akit én küldök, az engem fogad be”. Ferenc pápa és a vele közösségben lévő püspökök, papok, Jézus aktuális küldöttei Isten zarándok népéhez. Ragaszkodjunk tanításukhoz!

Világosságul jöttem a világba, – mondja a mai evangéliumban Jézus. Szavai visszhangozzák a karácsonyi liturgia örömhírét: Isten a világosság. Végtelen, kimeríthetetlen, felfoghatatlan világosság. Amint egy X. századi lelki író megfogalmazta: „Világosság az a kenyér, mely Jézus szeplőtelen teste; Világosság az a bor, mely Krisztus drágalátos vére. Világosság az Úr feltámadása, világosság az arca, a keze, az ajka, a tekintete. Világosság az Úr hangja, igazgyöngy, mustármag, szőlőtő, kovász, reménység, hit”. Mekkora szükségünk van arra, hogy társadalmunk, és egyéni életünk megannyi bizonytalan, homályos területét beragyogja ez a mennyei távlat! Jézus az Atya küldötte hozzánk, égi ajándék, a sötétben botorkálóknak.

Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom, – hirdeti a 23. zsoltár. Mint a pásztor, úgy legelteti nyáját a Hatalmas. Karjába veszi bárányait, az ölében hordozza őket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat, – olvassuk Izajás prófétánál. Mindezek az ószövetségi ígéretek Jézusra mutatnak. Ő olyan pásztor, aki önként képes odaadni életét a juhaiért. Mindnyájunk értékes az Úr szemében, függetlenül attól, hogy mi a társadalmi pozíciója, az iskolai végzettsége, életkora, vagy az egészségi állapota. Értem is életét adta a Jó Pásztor, és ezáltal megmentett az örök haláltól. Juhait úgy ismeri, és úgy szereti, mint amilyen hallatlan szeretetáram működik a Szentháromság személyei között! Főegyházmegyénkben ma emlékezünk meg a magyar kereszténység kezdeteinek egyik nagyszerű, jó pásztoráról, Szent Adalbertről. Példája fakasszon ma is szentéletű, bátor, missziós lelkületű papokat, főpapokat!

A mai, jól ismert evangéliumi szakaszból emeljünk ki három gondolatot: a jó Pásztor előttük halad, juhai hallgatnak szavára, Ő a juhok aklának ajtaja. A hívő ember egész élete Krisztus-követés. Az Úr látásmódját, értékrendjét, tetteit szeretnénk utánozni. Most éppen miben? Hallgatjuk szavát a szentmisében, lelki olvasmányainkban, lelkiismeretünk mélyén. Sokszor túlságosan el vagyunk foglalva saját mondandónkkal. Adok-e időt Jézusnak, hogy korán reggel, és napközben többször nevemen szólítson? Ő a juhok aklának ajtaja. Rajta keresztül mindnyájunk számára új távlat nyílik. Hermetikusan önmagunkra zárt világunkat az örök élet távlataira, az Atyával való életközösségre nyitja meg, szeretetből.

Az Apostolok Cselekedeteinek mai szakasza szerint Péter apostol feltámasztja a halott Tabitát. Nem a maga erejéből teszi a csodát, hanem Isten erejéből. Vele többre képes az ember, mint önerőből. Mindez nem tölthet el bennünket önelégült büszkeséggel, mert csak azt adhatjuk tovább, amit magunk is kaptunk. Mindenkinek másfajta jó tulajdonságai vannak, de ezek csak akkor érnek valamit, ha használjuk azokat – mások javára. Ezek a karizmák. Bárcsak mindenki merné használni jó tulajdonságait, s nem irigyelné a másiktól azt, hogy esetleg neki látványosabbak az adottságai. Minél inkább másokért élhetünk, beleszámítva anyagi és szellemi talentumainkat, annál könnyebben tudunk majd elszámolni Isten előtt a kapott ajándékokról, amikor elé jutunk. Fontos, hogy ennek jegyében találja meg mindegyikünk az evilági feladatát.

A Feltámadt Üdvözítő hirtelen megjelenik a damaszkuszi úton. Pál egész lénye egy pillanat alatt átformálódik. Ki vagy te Uram, aki ma is megjelensz az életutamon? Jelenléted és szavaid képesek gyökeresen átformálni az életemet. Hiszek-e ebben a nagyszerű lehetőségben? Ma is vannak, akik Saulként indultak életútjukon, de Pálként érkeztek célba. Sohasem önerőből, hanem Isten kegyelmével. Saul esetében ez egy nyilvánvaló, látványos beavatkozás volt. Ma is vannak ilyenek, de még több a rejtett, láthatatlan, diszkrét isteni beavatkozás, ahol családtagokon, munkatársakon, sőt ellenségeken, örömteli, vagy fájó eseményeken keresztül működik az Isten. Saul, Ágoston, Ferenc megtérése arra is megtanít, hogy a nagy fordulatot további számos, mindennapi megtérés kell, hogy kövesse. Aki egyszer rátalált Isten világosságára, az Úr útjára, akit megérintett a határtalan Szeretet, az egyre inkább annak vonzásában szeretne élni, még áldozatok árán is.

Az Apostolok Cselekedeteinek mai szakasza szerint az etióp kincstárnok már ismerte a próféták tanítását, de nem értette. Még a jó szándékú ember sem érti meg önmagától a kinyilatkoztatott igéket. A Szentlélekkel eltelt, és a fiatal Egyház küldetésében járó Fülöp diakónus kifejti az ószövetségi jövendölés értelmét, Krisztus világosságánál, a feltámadás fényében. Az etióp férfi megkeresztelkedik, és az élete megváltozik: örömmel folytatja útját. Ma is folytatódik ez a történet. Sok jó szándékú ember keresi körülöttünk az élete célját. Sokan rátalálnak a Bibliára, olvassák, gazdagodnak általa, de annak igazi jelentése még távol van tőlük. Szükségük van az Egyház Szentlélekkel eltelt küldötteinek magyarázatára. Ugyanezt látjuk, amikor a hittanosok ébredő lelke és értelme keresi az eligazodást a világban. Fülöp diakónus mai utóda hozzájuk is küldetést kaptak. A Feltámadt Üdvözítő rajtunk keresztül másokhoz is el akar jutni, hogy azután életüket örömmel folytassák.

Az Apostolok Cselekedetei beszámol arról, hogy Jeruzsálemben üldözik az Egyházat, ez azonban nem remélt gyümölcsöt rejt magában. Az egyház az akkor ismert egész világon elterjed. Honnan veszi erejét? Isten az ereje. Őt nem lehet megállítani. Az Istent hitelesen képviselő hívőket sem lehet visszatartani. Az egyházüldözés mindig fordított eredményt hoz; Krisztus örömhíre még jobban terjed. Minden olyan erőfeszítés, amely meg akarja állítani a krisztusi élet növekedését, új kihívás elé állítja az Egyházat. Sokan ma sem akarják, hogy az emberiség eljusson arra a teljességre, amelyre Isten meghívta. Megpróbálják szétválasztani, sőt, egymással szembe állítani a Teremtőt és teremtményét. Igyekeznek önmaga istenévé avatni a teremtett emberi lényt. Jézus hangsúlyozza, hogy a búzával együtt növekszik a konkoly. Nem dolgunk az ítélkezés, de ez nem jelent bűnpártolást. A bűnös megtérését segíteni kell. Isten erejében mindig lesz lendületünk, hogy a gonosz ármánykodásán ne akadjunk fenn, hanem hozzásegítsünk mindenkit Jézus Krisztus jobb megismeréséhez.

Birtoklás, vagy létezés, – ez mindnyájunk örök dilemmája. Az ember vágyik arra, hogy övé legyen az Isten, hogy birtokolja az önmagában Létezőt. Az Oltáriszentségben ez a titkos vágy a legtökéletesebben beteljesül. Magunkba fogadjuk az Élőt, aki átjárja lelkünket a megdicsőült élet iránti egyre tüzesebb vágyakozással. Aki szentáldozáshoz járul, úgy „birtokolja” az Istent, hogy „létében” növekszik. A létezés magasabb rendű a birtoklásnál. Az Oltáriszentségben Isten úgy lesz a miénk, hogy közben mi leszünk egyre inkább Istené, s ettől növekszik életünk. Isten a határtalan, háromszemélyű lét, ezért általa minden elképzelhető hiányunk megszűnik. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumban, hogy nem éhezünk, és nem szomjazunk többé. Az Oltáriszentség dicsőségre feltámadott személyes és közösségi életünk elővételezése. Csodálatos csere helyszíne a szentáldozás, és a szentségimádás. Térdeljünk az Úr elé, és imádjuk Őt az Oltáriszentségben!

A vértanúk adják a leghitelesebb tanúságtételt a feltámadott Jézusról. Köztük is Szent István diakónus volt az első. Teljesen feláldozták természetes életüket azért, hogy az Isten által adott természetfeletti életre belépjenek. Tanúságtételük segíti a földön zarándokló Egyház tagjait. Senki sem születik vértanúnak, de vannak élethelyzetek, amikor Isten nagyságát csak így lehet megvallani, és vannak olyan keresztények, akik ezt a tanúságot vállalni tudják. Az ő életáldozatuk lelki magvetésnek számít, melyen át beigazolódik, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. István diakónushoz hasonlóan sok ma élő misszionáriusnak is szembe kell néznie az erőszak megnyilvánulásaival. A keményszívűség, a megátalkodottság, a hitetlenség a családokban, a kisebb-nagyobb közösségeinkben is tetten érhető. Aki Jézusról akar tanúságot tenni, az előbb, vagy utóbb szembetalálkozik a meg nem értéssel. Krisztuskövető utunk során merítsünk erőt a vértanúk hitvallásából!

A pogányságból frissen megtért keresztények növekvő létszáma új kihívás elé állítja a fiatal jeruzsálemi keresztény közösséget. Az apostolok már kevesen vannak, hogy ellássák a Krisztustól kapott feladatot, segítőkre van szükségük. A Szentlélek indításával megoldást találnak a kialakult helyzetre: megszületik a diakonátus intézménye. A Szentlélek minden korban segít, hogy Isten népének szolgálatára új megoldások szülessenek. A napjainkban aggasztó paphiánnyal együtt számos területen új evangelizációs lehetőség nyílik a világi hívők előtt. A karitásztól a hitoktatásig, a tömegtájékoztatástól az adminisztrációig az elkötelezett világiak sajátos posztokon hirdetik az üdvösség örömhírét. Hallgassuk nyitott lélekkel, hogyan vezeti sugallataival ma is a Szentlélek az Egyházat!

A szentleckében az apostolok örvendeznek, hogy Jézusért szenvedhetnek. A főtanácsban helyet foglaló Gamáliel a farizeus szektához tartozó nemes tanító volt. Pál apostol is őt hallgatta fiatal korában. Gamáliel most arra figyelmezteti társait, hogy legyenek óvatosak Jézus tanítványaival szemben. Ne akarjanak Isten ügye ellen harcolni. Isten tervét senki sem hiúsíthatja meg. A főtanács ennek ellenére meg akarja őrizni tekintélyét. Megbotoztatják az apostolokat, és rájuk parancsolnak, hogy ne beszéljenek Jézusról. Az apostolok tudják, hogy nemcsak szavuk, de áldozatuk is szükséges az evangélium terjedéséhez. Boldogok, hogy szenvedhetnek Krisztusért.

A mai evangéliumi részlet is, a Nikodémussal való beszélgetésből való, de még inkább az evangélista megállapításait tartalmazza. A világosság és a sötétség, a víz és a Szentlélek kifejezések már János evangéliumának elején is előfordulnak, amikor Keresztelő János tanúságáról van szó. Most is vele hasonlítja össze Jézust: János a földről való volt és földiekről beszélt, vagyis a bűnbánat szükségességéről, Jézus az égből jött, ezért égi dolgokról tanított. Mennybemenetele után mindenek fölött áll, azért áraszthatja ki a Szentlelket és ígérheti meg az örök életet. Aki nem fogadja el őt, magára vonja Isten haragját.

A Nikodémussal folytatott beszélgetés elején Jézus hangsúlyozta, hogy a hívő ember a keresztségben újjászületik. Most ennek az ajándéknak a forrását tárja fel az evangélista. A megváltás oka az Atya szeretete a világ, vagyis a bűnös emberiség iránt, amely semmiféle előzetes érdemet nem képes felmutatni. Isten áldozathozatallal mutatta ki jóakaratát. A hit tárgya Istennek ez a nagy tette. Az igazi hitben benne van a hódolat és a szeretet is az Atya iránt. Ezt az igazságot olyan fontosnak tartja a szentíró, hogy tagadó formában megismétli: Az Atya nem ítélni küldte a Fiút, hanem azért, hogy megmentse a világot. Isten különben sem akarja elítélni az embert. A hitetlen ember magát ítéli el azzal, hogy jobban szereti a sötétséget, mint a világosságot. Hátat fordít Isten szeretetének, azért nem részesülhet a szeretet áldásaiban.

Aki újjászületett a keresztségben, az a Szentlélek hatása alatt áll, ezért lelki emberré válik. Élete elárul valamit a Lélek könnyedségéből és érdeklődési köréből. Jézus bizonyára arra céloz, hogy a törvénytudók, akik csak a mózesi törvény betűjét értelmezték, nem sokat értenek ebből az újdonságból. Ők a parancsok aprólékos alkalmazásával nehézkessé tették a vallást. Jézus nemcsak a szellem szabadságára hivatkozik, mint földi dologra, hanem majd feltárja a mennyei dolgokat is: az örök életet és a megdicsőülést. Ezt azért teheti meg, mert a mennyből szállott alá és oda fog visszatérni. Előbb azonban véghezviszi a megváltás művét a keresztfán, és így lesz az üdvösség jele, mint ahogy a pusztában a rézkígyó a szabadulás jele volt.

Hogyha Jézus élete József és Mária szerelmének gyümölcse lett volna, csupán emberi élet lenne. Ezt az emberi gyümölcsöt az Isten lefoglalhatta volna magának, de ebben az esetben is csak egy Isten fiává lett embert ünnepelnénk. Márpedig a titok, amit a Szentírás és hitünk hirdet éppen az, hogy Isten egyszülött Fia lett emberré. Jézus az örök Atya ingyenes ajándéka, benne Isten az Ő egyszülött Fiát adta nekünk. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe Szűz Mária válasza az isteni megszólításra. Szabadon, teljes személyisége súlyával, minden külső befolyástól függetlenül mondott igent az Isten tervére, és vállalta, hogy a Szentlélek mátkája, az Üdvözítő édesanyja lesz. Közbenjárása segítsen mindnyájunkat, hogy hozzá hasonlóan, szabadon, és örömmel mondjunk igent életünkben az Isten tervére!

Péternek és Jánosnak megtiltják, hogy hirdessék Jézust, és tanítsanak az ő nevében. Számukra azonban teljességgel lehetetlen, hogy ne szóljanak arról, amit láttak és hallottak. Aki megtapasztalta a Feltámadott Üdvözítő jelenlétét, arról minden fenyegetés lepereg. Szabadon engedik az apostolokat, akik hálát adnak Istennek. Az evangélium megalkuvás nélküli, bátor hirdetése is a feltámadás bizonyítéka. Erre kaptak kegyelmi megerősítést és küldetést az apostolok, és minden megkeresztelt. Méltán adhatunk hálát azokért a papokért, szerzetesekért és világiakért, akik – nem is olyan régen –, a kommunista diktatúra idején bátran megvallották Jézusba vetett hitüket. Tanúságtételük bevilágítja a jelent és a jövőt!

Péter és János igehirdetése sokakat zavar. Felborítja a megszokott rendet. A zsidó nép vallási elöljárói közbelépnek, és börtönbe vetik az apostolokat. A Feltámadottat azonban nem lehet többé bezárni, az üdvösség bármilyen körülmények között felkínált ajándék, mely életet és szabadulást ad mindazoknak, aki hittel befogadják. Az evangéliumi jelenetben a feltámadt Krisztus megjelenik tanítványainak a Galileai tó partján, ahol annak idején meghívta őket, hogy emberhalászok legyenek. Az apostolok most végleges küldetést kapnak, de tudniuk kell, hogy az eredményt nem a maguk erejének, hanem Jézusnak köszönhetik. Jézus segítségével az Egyház a történelem eseményei között megtalálja az igehirdetés eredményes módját

Ezt a Jézust Isten feltámasztotta a halálból. Mi tanúi vagyunk ennek. Térjetek meg, és térjetek vissza Istenhez – ebben áll Péter igehirdetése. A beteg emberiség meggyógyult. Számunkra is minden jó a Jézus Krisztusba vetett hitből fakad.

Béke veletek! Ez az első szó a tanítványai között megjelenő feltámadott Üdvözítő ajkán. Hol találjuk meg Jézus békéjét? – teszi fel a kérdést egy lelki író. Jézus keresztjében, ha hittel elfogadjuk azt, – hangzik a válasz. A feltámadásba vetett hittel elfogadott életkeresztjeinkben – szenvedés, betegség, áldozat –, Krisztus keresztjét öltjük magunkra, melyből béke, és élet fakad. Az apostolok küldetést is kapnak az Üdvözítőtől: menjenek az egész világra, hirdessék a megtérést és a bűnbocsánatot.

Az imádság idején Péter és János fölmentek a templomba. A kapuban egy béna feküdt és alamizsnát kért. Péter mindazt neki adja, ami a legdrágább: a feltámadásba vetett hitét. A Jézusba vetett hit talpra állít, és Krisztus követésére sarkall. Nekünk is szól, hogy rázzuk le magunkról mindazt, ami Krisztus követésében megakadályoz. Az evangéliumban a feltámadt Üdvözítő az Emmauszba igyekvő két csalódott tanítvány előtt is feltárja a hit útját. Szenvedése, halála és feltámadása nem különálló esemény, hanem az üdvtörténet kibontakozása. Isten azt valósítja meg, amit ígért, és az egész emberi nemet vezeti üdvösségre. A feltámadt Krisztus közöttünk van a kenyértörésben.

Ezt a Jézust Isten úrrá és megváltóvá tette. Akik Péter szavait hallják, megrendülnek. Nem késik a kérdés: Mit kell tennünk? Ezt a kérdést ma is, mi is föltehetnénk. Péter válasza megtérésre és a keresztségre szólította a jelenlévőket. És mit tegyünk mi, akiket már megkereszteltek? Fedezzük fel újra a keresztség kegyelmi erejét! Az evangéliumban Szent János Mária Magdolnát az Egyház jelképeként állítja elénk. Jézus halálával az Egyház homályban van, de keresi a világosságot, amelyet a feltámadás hite hoz meg. Jézus már nem tartozik ehhez a világhoz, magunktól már nem ismerhetjük fel, csak ha ő megszólít. A válaszunk a hit kifejezése. Egyben küldetést is kapunk tőle. Hirdetnünk kell szavunkkal és életünkkel, hogy Jézus feltámadt.

Péter szólásra emelkedik: A Názáreti Jézus meghalt, de Isten feltámasztotta. Róla tesz tanúságot a zsoltár. Krisztus nem maradt a halál országában. Minderről nekünk is tanúságot kell tennünk. Húsvét kora reggel az asszonyok kimentek a sírhoz. Jól ismerik a sírt, hiszen ők helyezték oda Jézus testét, most mégis valami megváltozott: üres a sír. Isteni küldött, egy angyal jelenik meg, és szent félelem fogja el őket. Örömükben futni kezdenek, hogy az apostoloknak is elmondják a feltámadás hírét. Jézus missziót bíz az asszonyokra, küldetést ad nekik. Azt kéri, hogy másoknak is vigyék meg a feltámadás örömhírét. Eközben a zsidó vezetők lefizetik a katonákat, hogy hazugsággal próbálják befedni az üres sírt.

Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál, Jézus is tudta, mit jelent az elárultatás. Erősségét Atyjában találta. Nem jött még el az én órám, – mondta Máriának a kánai menyegzőn. Most tudja, hogy elközelgett az Ő órája, mely egyben megváltásunk órája is. Jézus az első szentmiséjére készül. Ő a főpap, az oltár, és az áldozati bárány. Az asztalon van már a kovásztalan kenyér, a bor, a húsvéti bárány, de Jézus kezében és szavai által, az Egyiptomból való szabadulásra emlékező étkezés egészen más értelmet kap. A Mester megáldoztatja Júdást, aki azonban kizárja magát ebből az életadó közösségből. Isten szabadnak teremtette az embert. Júdás a szabadságával visszaélve megtagadta Mesterét, pénzért elárulta az Urat.

Tegnap is egy meghitt asztaltársaságban láttuk az Urat barátaival, Betániában. Ma a tizenkettővel együtt étkezik Jeruzsálemben. Ez Jézus utolsó húsvétja, az utolsó vacsora. János, Jézus keblére hajtja a fejét. Idilli kép, melyet megzavar a gonoszság ármánykodása. Földünk a jó és a rossz küzdelmének színtere, ahol folytonosan változnak a frontvonalak. Isten országa erőszakot szenved. Az apostolok önmagukra mutatnak: távol álljon tőlem, hogy eláruljalak. Júdás pedig az erszényét rejtegeti a háta mögé. Isten vendégül látja az embert. Az egyház születése ebben a teremben indult meg, és Pünkösdkor teljesedett be. Sem Júdás árulása, sem Péter tagadása, de Jézus halála sem tudta azt megakadályozni. Nem emberi mű, Isten műve.

Jézust a könyörületes szívű, Isten iránt végsőkig engedelmes szolga alakjában állítja elénk Izajás próféta. Jézus Isten szeretett szolgája, aki körüljárva jót tett: visszaadta a vakok látását, kiszabadította a fogságban lévőket. Alázatos és türelmes szolga, aki senkinek az életét nem törte össze, hanem amit csak lehetett, megmentett. Jeruzsálemben a főpapok Jézust mégis el akarják törölni az élők sorából. Betániában ugyanakkor baráti asztaltársaság fogadja be és veszi körül az Urat. Mellette ül Lázár, a szorgalmas Márta felszolgál, Mária pedig illatos olajjal megkeni, majd hajával törölgeti a kivételes vendég lábát. Hármójuk közül legszívesebben kivel cserélnék? A szentmisén én is Jézussal egy asztalhoz ülhetek. A szentgyónásban lábait könnyemmel áztatom, miközben Ő a béke, és a kiengesztelődés olaját árasztja rám. A szegényekben pedig Jézust szolgálhatom.

Kaifás főpap prófétai tisztánlátása és cinizmusa ijesztő, és megdöbbentő. Azt mondja Jézusról: ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Ezért el kell hallgattatni. Kaifásban ráismerhetünk mindazokra, akik hatalmukat féltik Jézustól, és az Egyháztól, és ezért nem engedik szóhoz jutni, szavait félre magyarázzák, tevékenységét nyíltan üldözik. Állami, és vallási érdekre hivatkozva a főpap kimondja: „jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nép elpusztuljon”. Prófétai üzenet, hiszen emberileg tekintve senki sincs közülünk, aki halálával megmenthetné a világot. Ember erre képtelen. Isten az, aki megteheti, és Jézusban meg is tette. A kereszten megnyilvánuló ereje feltartóztathatatlan szeretet, mely mindnyájunkat magához vonz, és az örök életre elvezet.

Elkerülhetetlenül ellenkezést vált ki a bűnös emberből annak a magatartása, aki jót tesz, és nem közösködik a gonoszsággal. Az Üdvösség történelme megmutatta, hogy az ilyen ártatlanok, igazak sorsa gyakran az üldöztetés, sőt, olykor a halál. Jeremiás prófétát és Jézust is halálosan megfenyegették, de küldetésükhöz mindvégig hűek maradtak. Erősségük az a tudat volt, hogy velük van az Isten. Jézus istenségének teljes kinyilatkoztatását csak feltámadása hozta meg, de szavaiban és tetteiben ez a titok mindig is ott volt. Bátran hirdette, hogy Istentől jött, egy az Atyával, és hogy előbb létezett, mint Ábrahám. A nép vezetői megérezték rendkívüliségét, de káromkodásnak vélték. Jézus tettei arról tanúskodtak, hogy az Atya valóban őbenne van és ő az Atyában.

Isten szövetséget kötött Ábrahámmal és Izrael népével. Krisztusban új és örök szövetséget kötött az egész emberiséggel. Mint minden szövetség, ez is szeretetet és hűséget feltételez. „Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja jövetelem napját. Látta, és örvendezett”, – halljuk Jézus szavait az evangéliumban. „Hogyan értsük ezt”, – kérdezték már Jézus kortársai. A kereszt titka eligazítást ad: Ábrahám Izsákkal, és egy égő fáklyával indult a hegyre, hogy egyszülött fiát feláldozza, de mindez csak előkép volt, Isten más áldozatot készített. Az Újszövetség embere örömmel ismeri fel Isten irántunk való kimondhatatlan szeretetét Jézusban, aki szeplőtelen bárány a világ életéért. Az ősatyák, a próféták meghaltak, de aki Jézusban bízik, nem hal meg örökre.

Mindnyájan szabadságra vágyunk, de mi a szabadság? Az, hogy bármit megtehetünk, amit akarunk, vagy inkább az, hogy hűségesek vagyunk Isten igéjéhez? A tüzes kemencébe vetett három ifjú még élete kockáztatásával is hűséges maradt Istenhez. A lángok között bilincseik leoldódtak és a tüzes kemencében szabadon jártak-keltek. Az igazság szabaddá tesz benneteket, – halljuk az evangéliumban Jézus szavait. Kettős követelmény fakad ebből a megállapításból. Az egyik, hogy szüntelenül törekedjünk a teljes igazság megismerésére. A másik követelmény, hogy az a szabadság tönkre teszi azt az embert, aki elszakad az igazság keresésétől. Krisztus ma is ott áll mindazok mellett, akik keresik az igazságot. Pilátus előtt maga mondta: én azért jöttem, hogy tanúságot tegyek az igazságról.

Szent József befogadta és őrizte Jézust és Szűz Máriát. Mivel pedig Isten Anyja az Egyház előképe, így lett József, az ő jegyese, a Szentcsalád őre, egyben annak az Anyaszentegyháznak is az oltalmazója. Egyházunk küldetése pedig az, hogy befogadja és megőrizze a megváltás titkát. Keresztségünk óta mi magunk is ennek a természetfeletti közösségnek a tagjai vagyunk. Jézust és Szűz Máriát, a két nagyszerű ajándékot, amint Szent József tette szívünkben hordozzuk, és szűkebb-tágabb környezetünkkel megosztjuk. Még inkább ez a küldetése a mindenkori római pápának. Ma van Szentatyánk, Ferenc pápa beiktatása. Adjunk hálát érte Istennek, és imádsággal kísérjük legfőbb pásztori szolgálatát. Amint Szent József tette, legyen annak a családnak az őre, ahol Jézus és Mária vannak az első helyen.

A mai szentírási szakaszokban két asszonyról olvashatunk. Zsuzsanna ártatlan volt, és mégis elítélték. A házasságtörő asszony vétkezett, és azért ítélték el. Mindkettőjük sorsa gyakran megismétlődött az emberiség történelmében. Dániel megmentette Zsuzsannát, Jézus pedig a házasságtörő asszonyt. Az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való, – mondja a házasságtörő asszony vádlóinak. Azok önmagukba tekintve nyilvános bűnbánatot tartanak, hiszen végül valamennyien eloldalognak. Jézus sem emel követ az asszonyra: megbocsát. Jól tudja, hogy a törvénynél erősebb a szeretet, és azt is tudja, hogy mi a bűn, – bár soha nem működött együtt annak hatalmával. Menj, és többé ne vétkezzél! Minden szentgyónásban nekem is ezt mondja az Úr.

Nem szeretjük azokat, akik leleplezik gyöngeségeinket és rámutatnak hibáinkra. Alázatra van szükségünk ahhoz, hogy a testvéri feddésben felfedezzük Isten látogatását. Jeremiás és Jézus megalapozott bírálatai ritkán arattak tetszést, inkább meg nem értéssel és haraggal találkoztak. Ember így még nem beszélt, – mondják a szolgák, akiket Jézusért küldtek. Nem is tudják milyen fontos ez a tanúságtételük. Felismerik Jézusban, hogy más, mint a többi ember. Számunkra Ő Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Az evangéliumi jelenetből az is kiderül, hogy a Jézus melletti tanúságtétel soha nem könnyű. Nem félek-e attól, hogy Jézushoz való ragaszkodásomért engem is megszólnak, mint Nikodémust?

Mindazok, akik jót tesznek, elgondolkoztatják, és létükkel zavarják azokat, akik a sötétség cselekedetei szerint élnek. Az emberiség örök kísértése, hogy eltörölje a föld színéről mindazokat, akiknek példamutató élete megkérdőjelezi a gonoszságot. Így volt ez az Ószövetség igazainak életében, Jézus élete is ezt mutatja. Nemde ő az, akit halálra keresnek? – halljuk a mai evangéliumban. Sokan keresik Jézust, de különböző szándékkal! Már Heródes kerestette, hogy megölje. Most ismét keresik, hogy kezet emeljenek rá, megkínozzák, végleg elhallgattassák. Assisi Szent Ferenc szomorúan sóhajt fel: az emberek nem szeretik a Szeretetet. De vannak olyanok is, nem kis számban, akik igaz szándékkal közelednek Jézushoz. Nekik megadja a szív békéjét és a lélek örömét.

Megdöbbentően drámai ítéletet mond Jézus a hitetlenekről: nincs meg bennetek az Isten szeretete. Jézus jól ismerte az Atyát, a benne lévő határtalan szeretetet, melyet azonban a kemény szívű hitetlen nemzedék képtelen befogadni. Korunk emberének is ez a tragédiája: vágyakozik a szeretetre, hivatása az Isten, mégsem képes Őt felismerni. Isten nélkül a halál mindennapi kultúráját építi. Mutasd meg nekünk Urunk az Atya arcát, tárd fel szívünk mélyén az Atya üzenetét, mely nem más, mint a szeretet. Szítsd fel bennünk az Isten iránti szeretetet, mert ez a tökéletes Istenismeret. Tégy bennünket Uram, az isteni szeretet misszionáriusaivá, különösen azok felé, akikben nem él az Isten szeretete!

Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, – mondja Jézus azoknak, akik megbotránkoznak, mivel szombaton is gyógyít. A Mennyei Atya minden pillanatban munkálkodik. Valljuk róla, hogy igaz, szép, jó, szent. Nélküle a világ visszazuhanna a semmibe. Jézus mindig az Atya akaratát kereste. Általa Isten gyermekei lettünk, egymásnak pedig testvérei. Az Atya akarata éltet, felemel, üdvözít. Az én életemben is tevékenyen jelen van az Isten. Sugallataival megelőz, hogy keressem a szentet, a jót, az igazat. Hagyom-e, hogy munkálja bennem az üdvösséget? Már nem kell várakoznunk az Üdvözítőre. Megváltott bennünket, közöttünk él, és ma is folytatja az emberek üdvözítésének művét.

Isten nagyszerű teremtménye a víz. Szomjat olt, tisztít, felüdít… A víz éltet. Keresztségünk fürdője által pedig Krisztus, az élő víz forrása meggyógyít bennünket minden bénultságunkból. A nagyböjti idő végéhez közeledve a liturgikus olvasmányok a keresztségre irányítják figyelmünket, melyben Húsvét éjszakáján részesülnek majd a katekumenek, és mi is ezen az éjszakán újítjuk meg keresztségi ígéreteinket. Az özönvíz jelenete a keresztség előképe. Negyven napig ömlött a víz, elmosva minden bűnt, miközben Noé bárkájában megmenekült az élet. Az emberiség bajban van. Érezzük erőnk fogyatkozását, mint az az ember, akit Jézus megszólított a Beteszda fürdőnél. Akarsz-e meggyógyulni, akarsz-e bűneidből, emberi megkötözöttségeidből talpra állni? Adjunk hálát Jézusnak, aki megmentett bennünket, és mi magunk is lépjünk oda azokhoz, akiknek nincs emberük.

A mai evangéliumban Jézus meggyógyít egy haldokló gyermeket. Mindez a próféciák beteljesedésére, a messiási idők közelségére utal. Miközben csodáljuk a királyi tisztviselő hitét, mi magunk is szeretnénk növekedni a Jézusba vetett hitben. Általa örök életet kaptunk Istentől. Benne egy új teremtés kezdődött, amelyről Izajás próféta így jövendölt: „Új eget és új földet teremtek”. Isten ma is teremt. Mi keresztények bátran tekintünk a jövőbe. Nem valamiféle kétes, haladásba vetett hit vezet bennünket, hanem Isten országának végérvényes eljövetelére vágyakozunk. Szavainkkal, döntéseinkkel mi magunk is az új eget és új földet teremtő Isten keze alá dolgozhatunk. Nagyböjtben járunk, de Húsvét felé tartunk. Hagyjuk, hogy egyéni életünket és a világot átalakítsa a Jézusba vetett hit!

Az Evangéliumban Jézus azt kéri tőlünk, hogy gyarlóságaink tudatában őszintén, és alázattal álljunk Isten elé. A gőgös farizeus külső cselekedetei által szeretné biztosítani önmaga számára a megigazulást. Nem így a vámos, aki bűnbánatot tart. Aki megalázza magát, azt felmagasztalják. Az Olvasmányban Ozeás próféta szemrehányást tesz mindazoknak, akik a szertartások külsőségeinek aprólékos betartásával szeretnék Isten tetszését megnyerni. Ez a fajta vallásosság olyan, mint a futó zápor vagy a felszáradó harmat. Szeretetet akarok, nem áldozatot, – mondja az Úr. A megtéréshez nem elég az áldozati cselekmény, hanem a szív megtörődöttségére és szeretetére van szükség. Csak az ilyen belső átalakulás tesz kedvessé Isten előtt.

Isten senkitől sem kér lehetetlent. Nem kíván tőlünk rendkívüli képességeket a szeretet parancsának teljesítése. A szeretet minden évszakban virágzik, – mondja róla boldog Kalkuttai Teréz anya, a Szeretet Misszionáriusainak alapítója. Szeretet az Isten, és aki Istenben marad, az szeretetben marad. A küldetésünk abban áll, hogy cselekedeteink is visszatükrözzék alapvető lelki magatartásunkat. Odalépni a szükséget szenvedőhöz, lehajolni az elesetthez, kinyújtani kezünket a bátortalan felé, reményt sugározni a reménytelennek, – íme néhány egyszerű, mindennapi tett, amely képes Isten szeretetével tavaszt varázsolni a lelkekbe, felmelegíteni a fagyos, közömbös világot.

A tanítványainak megjelenő feltámadt Üdvözítő békét hirdetett apostolainak. Az Újszövetség népe talán sokszor megborzad azon, hogy az Ószövetség történeti könyvei tele vannak véres harcok leírásával. A II-III. század fordulóján élt Origenész szerint mindez azt jelenti, hogy a választott nép küzdelmei előképei a keresztény ember lelki harcainak. A mai evangéliumi szakaszban is lelki harcról van szó: a gonoszság hatalmai és a világosság fiai között. Téved, aki azt mondja, hogy korunkban nem léteznek a sötétség kifürkészhetetlen erői. Háborúk, megoldhatatlannak tűnő társadalmi feszültségek, a szenvedélyek rabsága ma is jelzik Belzebub hatalmának erejét. Szent Pál az Efezusi levélben így bíztat mindnyájunkat: Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok.

Isten szeretetből adta nekünk a törvényeit, hogy megtanítson élni. Jézus pedig tökéletesíti a törvényt, mert azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Mégis, sokszor úgy tűnhet, mintha Jézus kereste volna az alkalmakat, amikor a törvényt semmibe véve megbotránkoztatta a farizeusokat és írástudókat. Máshol nyíltan kritizálta az előírásokhoz való ragaszkodásukat. Miért mondja most mégis, hogy tökéletesíteni jött? A törvény küldetése, hogy megtartson az üdvösségre vezető úton. Valamennyi törvény közül Jézus többször is, megkülönböztetett gonddal ajánlott egyet, az pedig a szeretet törvénye. Az Utolsó Vacsorán tanítványai lelkére kötötte: Szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek benneteket. Ez a tökéletes törvény, ez az üdvösség legbiztosabb útja.

Vétkeztünk, és vétkeinkbe újra visszaestünk. Mindnyájan, saját tapasztalatból ismerjük e szavak szomorú jelentését. A sérelmeket, sebeket legtöbbször úgy akarjuk megoldani, hogy másokra még nagyobbakat mérünk. Mindez a félelem reakciója. Aki pedig fél, az nem szabad! Az erőszak erőszakot szül, és a bosszú bosszúért kiált. Hogyan lehet kitörni ebből az ördögi körből? Talán, ha megbocsátok az ellenem vétkezőnek hétszer, – kérdezi Péter. Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, – válaszol Jézus. A szeretet, az irgalom egyszerűen minden elképzelhető mértéket meghalad, és e szerint kell mérniük a keresztényeknek. Szent Pál a római levélben így fogalmaz: Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval!

Illés és Elizeus története elfátyolozottan Jézusra utal. Illést senki sem akarta hallgatni a királyi udvarban. Elzavarták, menekülnie kellett. Egy nyomorult, idegen asszony azonban komolyan vette a szavait, és életre talált. Elizeussal sem törődtek honfitársai. Az idegen katonatiszt, a szíriai Naamán hitt neki, és megtisztult. Jézust nem tudták hittel befogadni honfitársai a názáreti zsinagógában. Az ő negatív példájuk bennünket is elgondolkodtathat és taníthat. Szeretnénk nyitott lélekkel befogadni Jézus kinyilatkoztatását. Nem csupán saját vágyainak beteljesedését várjuk tőle, hanem hagyjuk-e, hogy kegyelmével betöltsön, meggyógyítson. Ő jobban ismer, mint mi önmagunkat. Tudja, hogy mire van igazán, leginkább szükségünk. Hagyjuk cselekedni! A názáretiek rossz példájából, hitetlenségéből is képes tanulni az alázatos, és bölcs, hívő ember.

A tékozló fiú példabeszédének szoktuk említeni a mai evangéliumot. Valójában azonban az Édesapa az, aki fiaira tékozolja szeretetét. Gyermekei még képtelenek viszonozni nagylelkű tetteit. A fiatalabbik fiú szabadságra vágyik. Sokan vannak ma is, akik szerint az Egyház a szabadság kerékkötője. Nem várhatja el az Egyház, hogy mindig szentek legyünk – mondják. Kérjük az Urat, világosítsa meg lelkünket. Ő teremtett bennünket szabad embereknek, segítsen, hogy elkerüljük a gonosz léleknek mindazokat a csapdáit, amelyek megfosztanának szabadságunktól. És ha mégis a bűn rabságába kerülnénk, legyen erőnk felállni, hátat fordítani neki, és elindulni az atyai ház felé, ahol az irgalmas, szeretetét tékozló Atya bennünket is vár.

Isten a szőlőjét rábízza az emberekre. Én is felelős vagyok Isten országának egy részletéért. Felelős vagyok azért, hogy házastársam, gyermekeim, munkatársaim megismerjék az üdvösség jó hírét. A gyilkos szőlőmunkások ma sem tűntek el. Olykor talán én magam is rájuk hasonlítok, amikor önzésem megakadályoz abban, hogy Isten szólításaira figyeljek. A Mennyei Atyát nem lehet felülmúlni türelemben és kitartásban. Újabb és újabb módon szólít meg bennünket. Az idők teljességében Fiát küldte, hogy általa üdvözüljünk. Szeretete a halálnál is erősebb. Isten tervének megvalósulását a gonoszság tobzódása sem tudja megakadályozni. Az Úr azonban félreállítja azokat, akik mindvégig megátalkodottak.

A földi élet nem minden az ember életében. Mégis, sokszor úgy élünk, mintha az örök boldogságot is ezen a földön szeretnénk megtapasztalni. Eközben pedig éppen azt a képességünket veszítjük el, hogy földi létünket az örök élet távlatába tudjuk helyezni. Erre a súlyos tényre figyelmeztet a gazdag ember és a szegény Lázár evangéliumi példabeszéde. Első enciklikájában XVI. Benedek pápa arra figyelmeztet hívőket és nem hívőket, hogy az igazságosságért való küzdelem közös feladatunk. Azonban azt is hozzáteszi, hogy a legigazságosabb társadalom sem nélkülözheti az egyház karitatív munkáját. Egy jó szó, egy kézfogás, egy szerető tekintet nem vezethető le az igazságosságból. A hívő mindezeket a tetteket az örök élet távlataiban szemléli. Ma van XVI. Benedek pápaságának utolsó napja. Adjunk hálát bölcs és alázatos péteri szolgálatáért, Egyházunk iránti szeretetéért, és kérjük a Szentlelket majdani utódáért!

Nagyböjtben elkísérjük Jézust Jeruzsálembe, a Golgotára. Jól tudja az Úr, hogy ott mi várja, és tanítványaival is megosztja ezt a titkot: az Emberfiát megcsúfolják, megostorozzák, keresztre feszítik. De Jézus azt is kinyilatkoztatja tanítványainak, hogy nem a halálé az utolsó szó: harmadnapra feltámad. A halálból új élet fakad, ez a húsvét titka, amelyhez ugyanaz a nagyböjti út vezet, amely a Kálváriára vezetett. Ez az a világosság, amely képes új fénybe helyezni mindazokat a helyzeteket, amelyekben vergődünk. Húsvét világossága reményt ad a bűneinkkel szembeni, sokszor kilátástalannak tűnő küzdelmeknek; más fényben látjuk a világ vajúdását, az idős beteg testvéreink szenvedéseit.

A farizeusok Mózes ítélőszékében ülnek. Lelki hatalmukat a testvéreiken való uralkodásra és nem az Istennel való kapcsolatok szolgálatára használják. Farizeusok mi is könnyen lehetünk az élet megannyi területén, amikor testvéreink alázatos szolgálata helyett önzésünk kiszolgálását keressük bennük. Jézus másik figyelmeztetése is gyakran vonatkozik ránk: tanítják, de nem teszik. Hajlamosak vagyunk a keresztény tanítás nevében megítélni családtagot, munkatársat, a világot, ahelyett, hogy egy újjal vagy vállvetve mások keresztje mellé odaállnánk! Kik azok, akiket az idei nagyböjtben emberi vergődésükben különösen is segíteni szeretnék? Mindnyájan testvérek vagytok – figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban.

Ádám óta mind a mai napig valamennyi nemzedék eltűnt a föld színéről, de közülük mindazok élnek, akiknek szívében Isten kegyelméből gyökeret vert a szeretet. Ők már a szentek közösségében élnek, várva a végső napot, amikor kinyilvánul Isten dicsősége. – Így bátorította Isten népét a feddhetetlen életre az első század végén Szent Kelemen pápa. Szent Péter apostol ezt így fogalmazta meg: a szeretet befedi a bűnöket. Szeretet az Isten, és aki szeretetben marad, az Istenben marad. A szeretet motiválja Isten irgalmasságát, és életet ad azoknak, akik hagyják, hogy szívükben gyökeret verjen. Ők már Istenben élnek, maguk is az irgalmasság gyermekei, nemzedékük örökké megmarad.

Isten, a mi szerető Atyánk, mindig a javunkat akarja. Soha nem tanácsol olyat, ami nem a hasznunkra válna. És törvényeinek teljes követésére Jézusban példát is ad számunkra. Hiszen Jézus nemcsak másokat buzdított az ellenségszeretetre, hanem maga adott példát belőle. Szeretetből a legszörnyűbb szenvedések közepette, mindnyájunkért életét adta, és nem szűnt meg ellenségeiért imádkozni a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Szavai ránk is illenek, valahányszor hagyjuk, hogy az erőszak, a bosszúállás, a tudatos rosszakarat elhatalmasodjanak lelkünkben. A gyógyulásnak nincs más útja, mint az imádság, a megbocsátás, a szeretet útja. Aki rálépett, Isten útján jár.

Minden szentmisének elengedhetetlen része a felajánlás, amikor kenyeret és bort helyezünk az oltárra, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ünnepi szentmiséken a ministránsok gyűjtik az adományokat. Az evangéliumban Jézus arra figyelmeztet, hogy a legszebb adomány a béke, az egységre törekvés, a felebaráti szeretet és tisztelet ajándéka. A törvény külső szabályait a szív mélyébe írja az Úr: már az is méltó az ítéletre, aki haragszik testvérére. Minden szentmise felajánlása alkalmas pillanat arra, hogy megvizsgáljuk, mennyire törekedtünk Isten újszövetségi törvénye szerint élni? Mart amilyen mértékkel mértek másoknak, nektek is olyannal fognak mérni, – teszi hozzá Jézus máshol.

Egy 14. századi domonkos misztikus azt írja, hogy az embernek két otthona van: egyik itt a földön, a másik a mennyben. Oda az út öt ajtón vezet. Jézus öt sebe ez az öt ajtó. Azon keresztül igyekezzünk bejutni az örök életre. Az ajtóban a Szentlélek áll, és segít bennünket, hogy hittel, és reménykedő örömmel kopogtassunk ezeken a megszentelt drága ajtókon. Éljen mindnyájunkban a vágyakozás a Krisztussal való szorosabb közösségre! A mostani nagyböjt gyakorlatain keresztül is benne igyekezzünk elmerülni. Aki ezen ajtók előtt áll, biztos lehet abban, hogy földi útján nem téved el. Egy napon bebocsátást kap majd a mennyei hajlékba.

A pusztai vándorlás nemzedékének hitetlensége tőlünk sem áll messze. Ha Isten létezik, mutatkozzon be, írja nevét a Himalája csúcsára, büntesse meg a gonosztevőket, szálljon le a keresztről. Ehelyett eljön Jézus, a szerető Istenről prédikál, és azt várja, hogy viszontszeressük. Ez a jel, miközben mi a magunk által elképzelt jelet várjuk. Mekkora félreértés! Számunkra sem adatik más jel, mint Jónásé volt. Nem tett mást Ninivében, mint hirdette a megtérést. Nem volt csoda, nem voltak megfellebbezhetetlen, szenzációs bizonyítékok, hacsak az nem, hogy szavára mindenki megtért. Nagyböjt kezdetén mi is hallottuk a felhívást: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!

Minden filozófiai és teológiai magyarázaton túl, Jézus arra tanított, hogy Isten a mi Atyánk! A pogányok azt gondolják, hogy minél többet szólítják, annál inkább uralkodhatnak rajta. Sokszor mi magunk is ilyen pogány módon imádkozunk: amikor és amennyire szükségünk van rá, megtaláljuk. És vigyázzon magára, ha nem úgy viselkedik, mint ahogyan elvárjuk! Ne utánozzuk őket, – sürget Jézus. Elegendő, ha csöndben, bizalommal Istenhez emeljük a szívünket: Miatyánk! Az egymást szerető szíveknek egy szó, egy tekintet, egy kézfogás is elég. Ne csak a mindennapi kenyeret kérjük tőle, hanem a bűnbocsánatot, sőt, a gonosz lélek fölötti diadalt is kérjük tőle, mert azt is képes megadni!

Megdöbbenve állapítjuk meg olykor, hogy mily rövid az élet. Észre se vettük, és már itt a vége. Az evangélium erre figyelmeztet: egy napon valamennyiünknek meg kell jelennünk az Úr ítélőszéke előtt. Ott leszünk majd együtt: hívők, nem hívők, szegények és gazdagok, hogy számot adjunk tetteinkről. És mi alapján fog Isten megítélni bennünket? A szeretetünk mértéke szerint, mert szeretet az Isten, – amint Szent János apostol szavait időzve, első enciklikájában XVI. Benedek pápa is hangsúlyozza, és hozzá teszi: a legigazságosabb társadalom sem nélkülözheti az egyháznak ezt a karitatív tevékenységét, mely Isten végtelen, ingyenes szeretetéből táplálkozik. Legyünk egymás iránt hiteles tanúi és találékony napszámosai a szeretet Istenének!

Megtérés és öröm, – ez a két fogalom hatja át a mai evangéliumot. Kövess engem, – mondta Jézus a bűnösnek, a mindenki által megvetett vámosnak. Lévi pedig követte. Lehetséges a megtérés, mindenki számára lehetőség van az újrakezdésre, még számomra is most, ebben az idei nagyböjtben. Nem azért vagyunk-e mások iránt előítéletekkel és kétségekkel, mert magunkból kiindulva tudjuk, hogy milyen nehéz, szinte kilátástalannak tűnő az őszinte megtérés útja? Elhatározzuk, hogy szentek leszünk, többet imádkozunk, ha kell áldozatot vállalunk, és még abban az órában vétkezünk. Mekkora megerősítés mindnyájunk számára Jézus szava: nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek. Ragadj ki Uram az önzésemből!

Keresztelő János tanítványai nem értettek valamit és Jézushoz mentek válaszért. Lám, milyen bölcsek voltak, és számunkra is példát adnak, hogy ha valamit nem világos, tárjuk Jézus elé. Mi is keressük fel gyakrabban Jézust, és legelőször Vele beszéljük meg problémáinkat. Jelen esetben a tanítványok kérdése a böjtre vonatkozik. A farizeusok a törvény előírásait is meghaladva, mindenki másnál lelkiismeretesebben böjtölnek. Az apostolok miért nem? Mert velük a Vőlegény, akit a próféták hirdettek, és akire a farizeusok is vártak. Velünk a Vőlegény, a Krisztus! Ezért legyen a nagyböjt számunkra az önmegtagadások közepette is, mindenek előtt a Vele való bensőséges, örömteli találkozás ideje, a Vőlegény iránti szeretetből.

„Missziós küldetésüket konstantinápolyi indításra kezdték el, de később arra törekedtek, hogy munkájukhoz megnyerjék a római Apostoli Szentszék jóváhagyását, mert ez az Egyház egységének látható központja. Így építették az Egyházat, szem előtt tartva annak egyetemességét, azaz egységét, szentségét, apostoliságát és katolikus voltát. Missziós jelszavuk volt: ’hogy mindnyájan egy legyenek’, amint az Krisztus főpapi imájában elhangzott. Hasonlóképpen a zsoltáros szavai: ’Dícsérjétek az Urat minden népek, áldjátok minden nemzetek’. Nekünk, ma élő embereknek az ő apostolkodásuk ökumenikus jelentőségű felhívás is: kiengesztelődve vissza kell állítanunk a békét és az egységet, amelyen a Cirill és Metód utáni időben oly súlyos csorba esett.” (Részlet II. János-Pál pápa Slavorum apostoli kezdetű enciklikájából 13.)

XVI. Benedek pápa idei nagyböjti üzenete a Hit Évéhez kapcsolódik: A szeretetben való hit szeretetet ébreszt. „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16) Ma a pápai üzenetből való következő részlet segítse elmélkedésünket:

„Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).

A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához, és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.

E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).

Kedves Testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását: XVI. Benedek pápa